MAGYAR TIMPANON


Legyen ott a virtuális Kárpát-medencei iskola bejáratát díszítő homlokzaton a ballagó diáktarisznya.  

Johannes Amos Comenius óta az iskola etikai szabályozása sok esetben a közép-európai térség /gazdasági, politikai és kulturális/ balkanizálódásának polgárjogi függvénye volt, amiért kreatív színvonala veszélyeztette a közbizalmat, és fenyegette az emberi méltóságot.

Látni kényszerülünk a „periojkosz”/körüllakók/ alapkutatásából is, - történelmi helyzetünk felmérésével: amint a tudás, mint érv véget ér, a kemény életmód jön, amit a rend és fegyelem gyakorlásával az egyenes jellem formálása érdekében eszközként érvényesítünk: HA kell „spártai” jelzővel illetünk. Mert a spártaiak beszédben való rövidségükről, egyben önmérsékletükről is ismeretesek. Történt, hogy Fülöp macedón király – Nagy Sándor atyja – egyszer azt írta nekik: Ha Spártába megyek, tűzzel-vassal pusztítok el mindent. Egyetlen szóval válaszoltak a spártaiak erre az üzenetre: „Ha!” A rendszerváltás utáni iskolarendszer is adós maradt a jogszerű, tisztességes és igaz belső szerkezeti jogorvoslattal, és hogy az új Európában egyetlen közösségnek, különösen a jövőt biztosító iskolának se kelljen tartania az üldözéstől, hátrányos megkülönböztetéstől. Félelem és szorongás nélkül kell élnie és működnie, mint a többségi, államalkotó nemzeti intézményeinek.

Ugyanakkor az általános érvényű oktatás mellett az egyre duzzadó diáktarisznyába a Kárpát-medencei magyarság önazonosságjegyeinek, mint a magyarságtudomány sajátos megjelenítőinek, zenéjének, írásának, nyelvének, népi hagyományainak és hitének kell helyet találniuk.

Családi örökséget is hordoz magában az iskola. Tartozéka, egyben hordozója és velejárója ennek a közösségnek. Nemcsak a gyermek, tanuló, de az oktatást, nevelést végző pedagógus, professzor is a család, a nemzet családjának tagja. Ebben a közösségben a gyermek nem lehet kicsinyített felnőtt vagy törpített óriás! A körülmények kedvező alakulásába vetett hit mondatja ki velem, hogy a nevelő olyan, mint a szülő, hogy a pedagógus „más”, és az igazi, az „csodamás”. Ha pedig nincs ilyen kifejezés, akkor mától kezdve lennie kell: mert a rendkívüliségével felemeli tekintetemet, szívemet, lelkemet: ritkaságával pótolja a lelkemben tátongó mélységet: ámulatba ejtő egyéniségével fölemel, utat és hidat készít...

Íme, a timpanon titka! Mert az óvó néni és a nagyszerű professzor. – ha tudja, ha nem – nem isteni dolgokat művel, hanem maga az Isten, Nem a teremtői, de az alkotói csoda folytatódik benne. Csak ezeknek a szép, döntően fontos kérdéseknek az ismerete, alapos elemzése találtatja meg a kiutat a térség nemzeti iskoláinak.

Mekkora gyönyörűség látni a különböző vidék, tájegység tanuló és tanító világának találkozóit, hogy tudnak örvendezni egymásnak...

Kire számíthatnak?

„Holnap már minden a mienk lesz, hogyha akarunk, ha merünk!”

-    Drága tanárok, hát akarjatok!
-    Szülők, gyermekek, merjetek! 

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

EPOLETT

MAGYAR TIMPANON

MENE TEKEL