ÁLELEVENSZÜLŐ


Lacertilia – nyakörvös gyíkféle, ázsiai hüllő, első alrendbe tartozó, legközelebbi ma élő rokonaik az elevenszülő gyík /zootoca vivipara/ egy nevével ellentétben még csak nem is álelevenszülő, hiszen tojásokat rak – igaz, ezek szint azonnal kikelnek a lerakást követően.

Lelőhelye Európa és Ázsia mérsékelt és hideg égövi területe, északon a 70-es szélességi körig, déli határa Balkán és Kárpát-medence. A legfeljebb 16-18 cm-es hosszúságot elérő elevenszülő gyík leginkább a fürge gyíkkal téveszthető össze, mivel mind zömök testalkata, mind barnás színezete nagyon hasonlóvá teszi ez utóbbihoz, főleg a fiatal állatokat. A teljesen fekete melanisztikus példányoktól eltekintve az elevenszülő gyík alapvetően vöröses- vagy szürkésbarna színű. A háton fekete gerinccsík, az oldalon pedig sötét foltokkal váltakozó világossárga pettyek futnak végig. A hasi rész is sötét: vöröses, vagy piszkos sárga. A hímek és nőstények alig különböznek egymástól, bár az előbbiek hasa általában narancssárgás vagy vöröses.

Ugyan az előfordulásuk, megjelenésük, valamint nappal aktív és éjszaka rejtekhelyes életmódjuk eléggé eligazító lenne, de a szaporodásuk teszi valójában sajátossá ki, illetve milétüket. Ahhoz, hogy megtudjuk, a párzásra májusban kerül sor. A tojások az anyaállat testében fejlődnek, amíg az július-augusztusban le nem rakja őket. Ekkor a 4,5-6 centiméter hosszúságú kis gyíkok fél órán belül kikelnek, és önálló életet kezdenek.      A Kárpát-medence hüllői, vagy Alfred Edmund Brehm a nagy német zoológus tudós „Az állatok világa” nagy műve csak megerősíteni tudja, hogy elevenszülő gyík státusza nem veszélyeztetett, de élőhelyének pusztulása, számos természetes ellensége, melyek közül a keresztes vipera és a rézsikló emelendő ki, de a madarak is előszeretettel vadásznak rá.

Csak aki van, kíván /Jádi Ferenc/ csábítás, ámítás, csalárdság a kígyó / hosszú, hengeres testű, lábatlan, gerinces csúszómászó, ophidia/.
Olyan alacsonyabb rendű élőlények, mint tavirózsa /állóvízben élő, a víz színén úszó nagy, kerek levelű és sárga virágú növény, nuphar luteum/, galamb /szürkés, barnás, fehér stb. tollazatú, gyors röptű madár, columba/,
A gyík /hosszú farkú, pikkelyes testű, gyors mozgású rovarevő hüllő, lacertilia/ a természet rendjében vezetnek el a „mém ” -hez az álelevenszülő ötlethordozó ideátorhoz. Tehát olyan ismerethez jutunk, amely a biológia és történelemtudomány egybevetésével forradalmi új következtetéssel jár, - ezt a kutató tudományágat memetikának nevezik. A mémek koncepciója azért félelmetes, mert megértését követően egyetlen szemvillanás alatt lesöpri a hátunk mögül azokat a gondolati felépítményeket, ahová bemenekülhetnénk előle. Válasz elé állít minket: vagy szembenézünk vele és belefogunk, alapos vizsgálatába derüljön ki bármi is ezen az úton, vagy átadjuk magunkat a mindent elborító sodrásnak, ahol önértékelésünk, hitünk, igyekezetünk, döntéseink és tudatunk illúzióinak becézgetése marad az egyetlen örömünk. Nem tart velünk mindenki. Ez az út a bátrak útja, azoké, akik az igazságot többre becsülik a kényelemnél, vagy megnyugtató, de hamis állításoknál: Az igazságot akarjuk meglelni – mindegy, hol hever. Ám ahhoz, hogy meg is találjuk, szükségünk lesz kételyre és képzeletre. Nem félünk találgatni, de ügyelni fogunk rá, hogy a találgatásokat mindig megkülönböztessük a tényektől.” / Kömlődi Ferenc /

A felnőtté vált világ, s benne a magyarság a legendák tükrében is kíván eligazodni. A Tojás és a Kígyó, a lét és értelem legcsodálatosabb természeti összekapcsolódása a címszóban túlutal önmagán. Kozmikus összefüggésében:”Erkölcs és nemzet, ethosz és ethosz összeépülésében, összeforrásában vitathatatlanná válik humán méltóság és igazságosság alapkövetelménye megvilágosodhasson.” / Bertha Zoltán / Szent István-nak bizonyos értelemben talán legendái tűnnek érdekesebbnek a későbbi korok kutatói számára, a meghatározó szerepű Intelmek szerzője a király, de az oknyomozó kutatásból „Ideátor”- nak mondjuk.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

EPOLETT

MAGYAR TIMPANON

MENE TEKEL