A C S A R K O D Á S


Lenne más megoldás? Szótárirodalmunk a „magát megkötő, neki duráló” kifejezésben rögzíti mondandóját. A szótárak  egy nép nyelvi és általános műveltség gyarapítását segítik elő. Az 1604-ben megjelent Dictionarium Ungarico-Latinum óta,  sem  a köznyelvi nagyszótárak,  sem a szaknyelvi értelmező szótárak nem mentenek fel az idő jogos ítélete alól, hogy „amit elnevezünk, az hamar létezik”.

Létezik, -  mert lennie kell  -  a nyelv kultúrában  egy olyan intellektust formáló eszköznek, illetve életmód támogató intézkedésnek, amely a  tökéletes megértés biztosítéka,  ugyanis nemcsak a fogalmi-értelmi tudatazonosság,  hanem érzelmi-hangulati egybehangzás is helyet kell találjon a kifejezésben.  Következésként, az acsarkodó magyar azért kiabál, veszekszik vagy sir, mert még mindig dühös, hogy nem mondanak igazat, és mi sem merjük azt kimondani, szóvá tenni. Ezért nem változott az acsarkodás kifejezés még a nettlexikoni rivalizálással, térhódító hangos beszéddel sem. Így társadalmi függés „befolyásolásúvá” és politikai nézőpont kérdésévé válik nemzetünk nyelvi-stilisztikai kérdése is. Ráérettség minden jele azt igazolja, eljött az ideje az igazság feltárásának, a hazugság felszámolásának, hogy beszédünk tiszta, érthető, hatásos, kellemes, szép, egyszóval magyar legyen.

Ugyan mi értelme volt mindig szentül összerezzennem?  mert a törpe múltunk nem marad el, és a visszaemlékezés negatív kísérőérzéssel vegyül azóta is. Márkó Imre, Mezei Tibor, Pásztori Jenő, Pásztori T. Endre református teológusok és Cimpianu Cornel magyar szakos egyetemista 1957 tavaszán Kolozsvár promedánján vizsgaidőszak délutáni órájában baloldalt a tó felé tartottunk. A túloldali dulakodásra lettünk figyelmesek, és egy sötét öltönyös férfit láttunk elszaladni. Fehér apacsinges férfit találtunk a bokrok közt. Több szúrásból vérzett. A közeli kör alakú szabadtéri vendéglátóba vittük mielőbbi elsősegélynyújtásért. Dühösen káromkodva, kitépve magát karjainkból ordította: Ajutor! Ajutor! (Segítség!) Parancsolt – románul -, azonnal zárják le az ajtókat és minket, mint tetteseket tartóztassanak le. Időközben Márkó Imre kimenekült. Mi négyen (annyi időnk és eszünk volt) megesküdtünk, hogy csak négyen voltunk. Különben az ötödik a „tettes”. A törvény nevében szabályosan letartóztattak, kutyákkal átvizsgáltak, rendőrségre szállítottak, és különzárkába helyeztek. Még azon este többször kihallgattak, ütlegeltek. Napokig ott tartottak, iszonyú bánásmódban részesültünk. A drámai jelenet azzal kezdődött, hogy az „áldozat” magas rangú államvédelmi tiszt, bekötözött fejjel és felsőtesttel kérdezett négyszemközt: De ce ai vrut sa ma omori? /Miért akartál megölni? (Nem tudtam, ma sem tudok!) válaszolni. Mi öten voltunk. Szerencsénkre Imre nem jelentkezett, De emésztődött!

Csillapíthatatlan már a napjainkban tetten érhető szándék. A kor által bölcsebbé ált nemzedék nem elégszik meg a hallgatás és szenvedés vigaszával. Egyfelől azért, hogy mindazt, amit 2009-ben, mint „nyilvánvaló  voltat ”idézni kívánok, miért hallgattuk el több mint ötven esztendőn át: másfelől az élet kritikáját a késői nyilvánosság milyen ráhangoltsággal fogadja? Mert a kérdést nem nyitogatni, hanem megnyitni kell. Olyanforma kérdés, mintha azt kellene elvitatnunk, hogy a szürkület az éjhez tartozik vagy a nappalhoz? Van valami - mondja Victor Hugo – ami minden hadseregnél erősebb, hatalmasabb: a gondolat, az eszme, amelynek ideje elérkezett.

Így nézett ki az akkori felállás: mi magyarok, az „áldozat” román: mi teológusok, magyartanárjelölt, az „áldozat” politikai tiszt. A fogdában egy magyarul beszélő milicista titokban azt mondta: Nagyon sajnálom, fiúk, maguk nyolc éven alul nem ússzák meg. És megúsztuk, mert Cornel évfolyamtársnője jelentkezett az egyetem rektoránál azzal, hogy látta akkor az „irgalmas samaritánusokat”. A teológia rektorátusa nem, mert védelmébe venni!  Amint megszabadultunk, még együtt mentünk be a piaristák templomába. Ott térdepeltünk csak igazán!

Majd még jelentkeznünk kellett. „Zárthelyi dolgozatokat”irtunk. A Büntető Törvénykönyv 324. sz. cikkelye pedig így volt értelmezhető: három esztendő huszonnégy óra alatt a huliganizmus megfékezésére. Többet a történtekről nem beszéltünk. Lehet, most sem kellene. De mégis legyen szókészlet, tanulságból tanulság, mind az ’56-os magyar forradalom, mind az 1958-as megtorlás azoknak, kik még ma sem értik az Idő egymásutánjára fűzött emlékezést.

És még acsargunk!

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

EPOLETT

MAGYAR TIMPANON

Hangösvény suttogás