Egy koronáért

 Legendás hírű Albert magyar király 1439-ben fiatalon elhalálozván az ország rendei a közeledő török veszéllyel szemben özvegyét, Erzsébet királynét rá akarták bírni, hogy nyújtsa kezét a tronkövetelő I.Ulászló lengyel királynak. A királyné erre nem volt hajlandó, mert szíve alatt hordozta – mint erősen hitte – az utódot, kinek számára biztosítani óhajtotta a koronát. Ezért híveivel és udvartartásával Visegrád várába utazott. Ott a vár alsó boltívéből felhozatta a vasládát, amelyben a koronát őrizték. „Vegyétek ki a koronát” , - szólt a királyné villogó szemekkel – „kezemben akarom tartani, mig törvényes örököse megszületik!” A  köré sereglett urak némán fejet hajtottak, csak egy közülük, Gara  nádor, a királyné rokona, de Ulászló hive, rázta fejét és felelte: „Még nem látom a fiút, kinek gyenge fejére akarod nyomni a koronát, különben mit is használna a korona és jogar egy gyermeknek oly időben, mikor a magyar királynak éles kardot kell tartania kezében? Ezért hát hagyj fel terveiddel és fogadd el a lengyel királyt férjednek!” Erzsébet gondolkodási időt kért de a korona ott maradt a teremben. Éjjel tűz támadt a királyné lakosztályában és az urak rémülten elősiettek. A koronát nagy gonddal a ládába zárták és a vár erős boltivében biztonságba helyezték s ekkor Gara nádort kinevezték koronaőrnek. A királyné attól félve, hogy  férjhezmeneteléig a várban fogva tartják, másnap sietve Komárom városába menekült, azonban hátramaradt hiveinek meghagyta, hogy a koronát keritsék kézre és titkon vigyék utána. Albert király özvegyének vakmerő terve végül is sikerült. A kézrekerített koronát a királyné leányának nevelőnője egy vastag párnába varrta. Gara  nádor súlyos betegen feküdt szobájában, a várbeliek pedig, akik nézték a távozókat, semmi rosszat nem sejtettek. Az utazás a zord téli időben, rossz útakon meglehetősen nehéz volt. A Duna jege már oly vastag volt, hogy veszély nélkül átmehettek rajta. Azonban a sötétségben letértek a Duna jegén kicövekelt útról és a tulsó part közelében beszakdt alattuk a jég. Ebben az iszonyú rémületben csak nagy erőfeszítéssel tudták a koronát megmenteni. Komáromban a királynélábai elé tették a koronát... Még azon az éjjelen megszületett a várva-várt trónörökös. Komárom városa és az ország örömmámorban úszott. Azonban híre kelt, hogy Ulászló nagy sereggel közeledik és el akarja vágni az útat a koronázó város felé. Sietve  Székesfehérvárra utaztak, hol a csecsmőt a székesegyházban törvényes követelményeknek megfelelően  az ország koronájával ünnepélyesen megkoronázták.  Aztán mentek tovább. Útközben a királyné és kisérete sokszor bőrig ázott és a kis királyt is csak nagy nehezen sikerült épségben megőrizni...
   Lucianus nevű ifjú ember láttára, aki gazdagon öltözve járt ide-oda, minden gyönyört és örömet kénye-kedve szerint élvezett, mindenki szerette szolgálta és tisztelte – nagyon elcsodálkozott a martír Cesarius a kampániai Terracinában. Csak  későbbi kérdezősködésére magyarázták meg neki, hogy Terracinában minden évben egy férfit kell feláldozni az isteneknek s most Lucianuson van a sor. Ezért teljes szabadságot nyert, hogy 6-7 hónapig minden földi gyönyört kiélvezzen, január 1-én azonban egy felékesített lovon, teljes fölszereléssel egy magas szikláról a tengerbe kell ugratnia...
   Ugye mennyi küzdelem, baj, veszély a koronáért. És mégsem örvendhetett V.László, -  ahogy később nevezték, sokáig birtokának, mert már 1457-ben, nov. hó 23-án, 18. életévében meghalt. És Lucianus tragédiája: nem találó képe a világi kivánságok szomorú végének? És nem szívesen sorolnám a példákat, mert attól tartok, hogy eljutok saját életemig. Mert, aki földi koszorúért küzd, minden egyébtől tartózkodik, csak hogy kitűzött célját elérje. Hányszor történt már népek és fejedelmek életében, hogy a koronáért feláldozták mindenüket, véres és hosszú háborúkat folytatva. A magyarok története is tele van ilyen példákkal. Pedig az a korona, amely ezeknek a küzdelmeknek tárgya volt, aránylag mindig csak kevés ideig nyugodhatott hordozójának fején, még halálával át kellett engednie jogszerű, vagy győzelmes utódának. Ekképen hanyatlottak alá hatalmas világuralkodók, a Faraók, Nabukodonozor, a római császárok, I.Napoleon és mások, kik nem is egy koronáért és országért folytattak hosszú harcokat, hanem gyakran a koronák egész halmazát szerezték. A lefolyt világháborúk is több uralkodó fejéről lesodorták a koronát, és csak az Isten, az örökké élő király tudja, hogy milyen harcok várnak még egész nemzetekre az elvesztett koronák esetleges újból való elnyeréséért. Van, aki örökre elvesztette. A volt orosz cár, ki a válágháborút is szitotta, kinek elhatározásából népek és fejedelmek rettegtek, elmúlt és ime nincsen, keresték , de nem található. Így múlik el a világ dicsősége!
   „Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt...”  Van azonban egy korona, mely minden  korona ékességét felülmúlja,  „a dicsőség ama hervadhatatlan koronája”, melyet a Bárány ad az övéinek. Azt a koronát különbség nélkül elnyerheti minden ember, szegény és gazdag egyaránt, - aki csak óhajtja. És ha elnyerted, örködjél és igyekezzél, hogy el ne veszítsd. Lehet, hogy már a tied, s csak akkor veszed észre, hogy milyen nagy kincsnek is voltál birtokosa, amikor elvesztetted.
Igen vigyázzunk, és figyelmezzünk a tanításra:
         „Tartsd meg, ami nálad van, hogy senki el ne vegye a te koronádat!”
        

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

EPOLETT

MAGYAR TIMPANON

Hangösvény suttogás