KICSENGETTEK

Kézen fogva, őszinte izgalommal vezettük gyermekeinket az iskola küszöbéig. Úgy véljük, a család számára is elgondolkodtató állomás, szinte ünnepi pillanat ez, mely többévi tanulás, nevelés után az életbe vezet. Nagy találkozás az intézményes neveléssel, az iskolával, ahol évek során nemcsak a gyermekek, de nevelők: szülők és tanítók segítőtársi közössége alakul ki.

Mikor is volt, hogy negyedik osztályból abszolvált osztálytársaimmal lázári (bibliai szegény Lázártól) sorban, lázas tekintettel, remegve hallgattam Ütő András igazgató úr útravalónak szánt ünnepi beszédét: „Most kibocsátunk titeket az életbe. Vigyázzatok magatokra. Ne felejtsétek az iskolát!” A szülők mellett jelen volt a református és katolikus pap is. Fennen énekeltük az utolsó, iskolában elhangzott Miatyánk után az Internacionálét, a Trejászkö régzselét és a Székely Himnuszt. És kicsengettek! Nehéz volt, Nagyon nehéz! Különösen Isten nélkül.

Az iskolás szeptemberekben elindult, szülők és nevelők, ismét kezetekbe adja Isten egy kis időre a gyermeket, Becsüljük meg a holnap felnőttjeit értékük szerint, ne szorítsuk háttérbe őket, hogy jól érezzük, otthon érezzük magunkat gyermekeink, unokáink között. És tudjunk szolgálni nékik.

Ha azt hinnéd, hogy neked (szülőnek és nevelőnek) és gyermekeknek nincs szüksége megtérésre, s hogy a keresztény szülők gyermekei különbek, mint a többiek, önmaguktól jók, akkor nagyon tévedsz! De nem is hamis önmagunk! „Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket!” / Máté 19:14 /

Kisebbségi életünknek egyik legfájdalmasabb kérdése az iskola. Mi nem mondhatunk le arról, hogy következő nemzedékünket politikai csatározás vagy bizonytalan pénzügyi helyzet okán a saját kultúránkban felnevelve készítsük elő az élet küzdelmeire, s hogy ne írjuk szívükbe a szent köteleztetést, melynek szegényes környezetben a neve egyszerűen: tartozás. Tartozunk! Egész éltünk, munkánk, szolgálatunk kevés a hála lerovására. Mellyel tartozunk elődeinknek, hogy megalapították, fenntartották és védelmezték számunkra kultúránkat, annak intézményeit Erdélyben: a történelmi egyházainkat.„Bizony, dús orgiákat ült itt a becstelenség, árulók száján bűn volt a törvény, büszke szálfa, hogyha szembeszállt a vésszel, befalta a börtön, elnyelte az örvény...”

Szabadságszeretetünk parancsolta küzdelmünket, fehérterror idején csak a gondolkodás volt társadalmi bűn. Még a halál művészi keze sem felejtetheti közhivatali kötelességek teljesítésére kényszerített nevelőink térdeikre hajtott fővel mondott imáit: nem állhat soha ellentétben ősi isteni és emberi jogainkkal anyanyelvünkhöz nemzeti kultúránkhoz őseinktől örökölt vallásunk szabadságához való ragaszkodásunk. Mi valljuk, hogy a mi kisebbségi kérdésünk nem csupán, s nem elsősorban politikai kérdés, hanem kulturális. Mi nem, nem feledjük, hogy a trianoni békeszerződés a nemzeti kisebbségeket oltalma alá vette.

A kisebbségi nemzet elsősorban kulturális közösség: mi egy örökölt, sajátos, értékes kultúrát akarunk megőrizni. Ha valahol, akkor Erdélyben tudnunk kell: a mi korunk legnagyobb szerencsétlensége, hogy végtelenül sok a tudás, de végtelenül kevés az erkölcsi tartalom.

Íme, ez az az üzenet, amelyben nemcsak a kisebbségi társadalom és erkölcs jut szóhoz, hanem a kereszténység is a tanításban, mely kiváltképpen vállalt rész az emberré válás útján. Ez a terület, ahol a történelem adta szabadság június 4.-re elindít a Vitézi Rend Kárpát-medencei Tartomány Erdély Országos Törzskapitánysága élén, Trianonba.

Mert kicsengettek!

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

EPOLETT

MENE TEKEL

MAGYAR TIMPANON