L U P E R C A L I A

Lábon járó verőfény lenne Csoóri Sándor szavaival élve, vagy csoda, olyan tavaszi ünnepi esemény,- akár a rómaiaknál - amelyet nem tartunk lehetségesnek, vagy valószínűnek eddigi tapasztalataink és ismereteink szerint, - hosszú ünneptelen évtizedek után.

Luperkália azért mégsem egy gondmentes úton történt megoldási kisérlet eredménye, hogy az eddig félve, rettegve megfogalmazott nemzeti egységtörekvést hallani véljük „luxuskiadásban” a kilátásba helyezett politikai párt és szimpatizánsai diadalával. Szívesen idézném példaként a közismert kölcsönös engedményekkel járó megegyezést, miszerint az amerikai indiánok régi szokásaik szerint próbálnak élni jóval a spanyolok bejövetele után. Tehát, békésen legelnek a tehenek és a bölények, szabadon vágtatnak a lovak. Hagyományos törzsi nyelven szólalnak meg a tibeti szerzetesek. Iskolázott, egyetemet végzett sikeres diplomások visszatérnek a vidékre, majd vállalkoznak, tanítanak, turistákat vezetnek körbe, előadásokat tartanak – értesülünk a korszerű kivitelezésű folyóiratokból a látszatvilág vidékképéről, de mégis a köztudatban ott lappang a lelkek mélyén a hatalom részéről történt félszegkárpótlás, mely nem feledteti a gyarmatosítók embertelen megnyilvánulását. Bennszülött lakosság nagy részét kiirtották, elvették földjeiket és kényszerlakhelyekbe zárták őket.

Ugyan azt nem tudjuk megakadályozni, hogy a madarak fejünk fölött röpködjenek – példázódik Dr. Luther Márton, – de azt már igen, hogy fészket rakjanak a fejünkre. Még ha vasmadarakról van is szó! A hitelesnek mutatkozó tavaszi öröm hangulatának megjelölésére azért alkalmas - és ez nem hitetlenkedés és nem bizalmatlanság! – a luperkália, mert Th. Köves-Zulauf megfogalmazásában a szent tárgyak mélyén rejtőző, csak hatásaiban megnyilvánuló, csupán tudott, de nem ábrázolt, ember alakú isteni személy, a kultikus tett, amely ki nem mondva egy mistikus eseményt jelenít meg.

Csak a magunkra kiáltott ítélet, a fenyegető globalizálódó világ egyre inkább arra figyelmeztet, hogy egységes nemzetben kell gondolkodnunk. Az Európai Unió rendszerfejlesztő intézkedések foganatosítására kényszerít. Az idejét múlta „fejlődő” (udvariasan mondott fejletlen) kifejezést száműzni tartozik a társadalom és a közélet. Egyre erőteljesebben jelentkezik a nemzet lelkiismeretéért felelős, határon kívűli magyaroktól megtagadott állampolgárság ügye.
Ezért mondtuk:
„gyermek, kit anyja vert meg!”

Az eddig implicite (értelménél fogva!) spirituális, kulturális hídépítés feladatában oroszlánrészt felvállalt intézményeket illesse köszönet: mint a történelmi egyházak, Vitézi Rend és egyesületek, ideértve a Széchenyi Országos Egyesületeket, akik elsődleges feladatuknak az identitás megőrzésével Erdély magyarságát méltóságában ért súlyos csorba kiigazítása tekintetében fáradoztak.

Identitás, nemzeti önazonosság tekintetében az idézett amerikai indiánok, tibeti szerzetesek esete, még a világsikert biztosító akkreditált programmal is csak a hasonlóságig juthat el, mert az erdélyi magyar, aki mindennél jobban vigyáz a szentistváni hagyományok érzés és gondolat-világára, a szülőföld romantikus szikláira, zuhogó vízeséseire, fatornyos és erődtemplomaira. Tudja – és ezt bizonyítja a néhány fájdalmas esztendő is - őrizni ódon várromjait, nagyszerű fejedelmei, és tragikus életsorsú elődei emlékét, és mi tagadás a maguk lábán állni akaró székelyek és jövőbe tekintő okos fiatalok méltóságát. Végzetes lehetne egy nemzet életében a hatalom térhódítása, vagy dölyfös fejű, dagadt mellű, gyilkos mámorú, önmagát megvalósítani akaró magyar politikus.

Az ilyen ember hite, elég a gyűlölethez és a bosszúálláshoz, de kevés egy nemzethez.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

EPOLETT

MAGYAR TIMPANON

Hangösvény suttogás