MEGRECCSEN

Lassan, észrevétlenűl felkészítenek a lemondási vezérmotívum elfogadására,
mert a tudatlannak semmi sem hiányzik.
Laus – latin, dicséret az osztályrésze annak az idomárnak, aki fejét oroszlán
szájába dugja, s hogy még nem harapta le fejét az oroszlán, - meg-meg reccsen a
nézőtéri csend: a nacionalista gőgből nem lett még nemzethalál. Márai szerint is mi
magyarok a cselekvés pillanatában csak az első fokú reakciót tudjuk kiszámítani.
Ó, ez régi, szomorú egy fejezete a népéletnek! „Kinek jaj? Kinek sóhajtás? Kinek
versengések? Kinek háborgás? Kinek bűn nélkül való sebek? Kinek szemeknek
veressége?” (Péld.23:29-30.) Jajt és háborgást eredményez a családokban, romlást,
elszegényedést s pusztulást a nemzetben. Egyszerre, kórházak, elmegyógyintézetek
és fogházak benépesednek. Fájdalom, nem egy helyen van ez így... Vígan folyik az
ívás, kábítózás... Otthon azalatt szükség és nyomor üt tanyát. A kocsmárosok és a
vendéglátók természetesen felkészülnek és mindenképpen „kedveskednek”, hogy
vendégeik „jól” érezzék magukat. Végre megtelik a ház, a kert és megindul az élet
a süketítő, jellegét vesztett zene mellett. Mert hát a szegény embernek is kell egy
kis „szórakozás” a napi, de főleg a heti fáradozás után. A pénztárca tartalma kezd
apadni. A vendég egyre beszédesebb és szomjasabb lesz. Az italozás tartozéka a
dohányzás, amihez végre a szerencsjeáték is társul. Végre éjféltájban vagy reggel,
mikor a zsebek már kiürültek és a „részeg disznókat” kidobták, a vendéglátó maga
űl az asztalhoz és elégült mosollyal olvassa meg a „bevételt”. Szép összeg! Azalatt
a szegény agyongyötört feleség és az éhes gyermekek otthon szívszorongva várják
a kenyérkeresőt, az apát, ki nehéz léptekkel támolyog hazafelé. Ez a gyászos képe
igen sok falusi-városi kocsmai életnek, az abban elvegyülő mértéktelen, rettenetes
szitkozódásokról, istenkáromlásokról és gyakran véres iszonyú gyilkosságokig is
eljutó verekedésekről nem is szólva! Kérdezhetem hát, hogy ki számlálhatná meg a
könnyeket, melyeket az alkohol átka csak naponta sajtol ki a szemekből?
Ugyancsak sok emberi életet megkeserítő, és szünni nem akaró tényező az
örökös aggodalmaskodás! Az a folytonos rettegés, hogy holnap valami veszedelem,
baj szakadhat rájuk, nem engedi nekik a mát sem olyan nyugodtan leélni, olyan jól
fölhasználni, ahogy lehetne és kellene. Minden aggodalmaskodásnak a hitetlenség a
gyökere. Mert hiszen ha valóban megvagyunk győződve, hogy egész életünket egy
szerető, és gondviselő mennyei édes Atya tartja a kezében, akkor csak nem fogunk
aggodalmaskodni?! Akkor biztosan fogjuk tudni azt, hogy az aggodalmaskodás a
leghaszontalanabb dolog ezen a világon, mert hiszen: a jövőt meg nem változtatjuk,
a jelent pedig megkeseríthetjük vele! Probáltuk csak egyszer is elfogadni és elhinni,
amit az Írás mond? Hogy „azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van”, és
álljunk is oda azok közé, akik Istent csakugyan szeretik. Vegyük a mát hálaadással,

várjuk a holnapot bizalommal – Isten kezéből!
Csak ez a világ gonoszságban és hazugságban vesztegel. Benne minden
hazugságra van felépítve. Sok komolynak, jellemesnek látszó ember fennen hirdeti,
hogy a hazugság olyan szükséges rossz, - mint a társadalomban az állam - amely
nélkül nem élhet meg az ember. Mi pedig ezzel szemben, tiszta hittel valljuk, hogy
minden hazugság, - még a legfinomabb, a legnemesebbnek látszó is,- az ördögtől
van. Isten Ígéjének fényében tanultuk meg, hogyan gondolkodjunk a hazugságról
és megértettük, hogy a szent és igaz Isten országában nincsen hazugság, - tehát
mit is keresnének ott azok, akik szeretik, szólják és mentegetik a hazugságot? Két
úrnak nem szolgálhatunk. Aki szereti az igazságot, gyűlöli a hazugságot! Az igaz
ember szíve szerint kedveli, szereti az igazságot, - és mindent el is követ a szent
igazság győzelméért.
Igenis hitelt érdemlő, az igazmondásban ma is méltónak bizonyuló történet,
miszerint Aquinói Tamással, a középkor nagy bölcselőjével sétál egy ismerőse. A
tréfáskedvű barát egyszer felkiált: „Ni, ott repül egy ökör!” Tamás csodálkozv néz
fel az égre s erre társa nagyot kacag: „Hát elhitted azt a képtelenséget, mellyel meg
akartalak tréfálni?” „Inkább elhittem – válaszolt a bölcs, - egy ökör repül, mintsem
egy keresztyén hazudjék.”
A Hajnali utazás (Németh István) kisregényében valahol lassan, megreccsen a
csend. Ez történik a Kárpát-medencei Magyarok Kerekasztalánál is, - ma sáfársága
gondolatával. El kell mondanunk végre, a keresztyénség mindig szöges ellentétben
állt a kommunizmussal. A „minden a mienk” felfogás és az ebből fakadó tanítás és
életvitel kudarca juttatott el a mi „semmi sem a mienk”,” minden az Övé, minden
az Istené „ - ősi hitvalláshoz, hogy mi itt e földön nem birtokosok, hanem sáfárok
vagyunk. Hív sáfára Istennek, őseink hagyatékának, nemzetünknek, jövendőnknek.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

EPOLETT

MAGYAR TIMPANON

Hangösvény suttogás