Metafora

(mess of pottage)

Lencsibaba, mozgó szembogarú játék - enyhe célzás a csak nézeteltéréses
( kancsi!) hasonlóságra épülő szóképre, a lilás pillangós virágú hüvelyes növényből
(lens culinaris) készült, 17. századi szerencse hordozó lencse ragu, az esztendő első
napjának szemrevaló étke.
Létvédelem, ha jól főtt neki a lencse; az sincs egészen úgy, hogy a barátban
vérré válik a lencse. De a lencserendszer az optikai - törvényszerűségen alapuló –
készülékben a közös tengelyű, különböző fénytörésű lencsék rendszerét alkotó
egysége. A fénytörés folytán bekövetkező érzékcsalódás a látási, optikai csalódás.
Így a metaforikusan fogalmazott „mess of pottage” kifejezés tartalmi hasonlóságán
alapuló szókép is a valóság szándékos elferdítésével merőben más értelmet talál.
Ultima ratió, a parancsoló utolsó és döntő érv: „A kultúra saját belső
énünk megszervezése és fegyelme, saját személyiségünk birtokbavétele, olyan
magasabb fokú öntudat megszerzése, amlynek révén képessé válunk történelmi
jelentőségünk, az életben betöltött funkciónk, jogaink és kötelességink
megértésére.” (A. Gramsci) Ugyancsak ebből – és még mindig idejében! – az
indításból írja tíz évvel ezelőtt Sylvester Lajos, hogy a háromszéki Zabolán a
református templomkastély körül kialakított községközpontban az országúton
átívelő monumentális székely kapu tartóztatja fel az arra járót. Nem bossusággal
járó kényszermegállás ez, hanem ennek ellentéte: az utas inkább amiatt álmélkodik,
hogy miként is lehet ekkora kaput építeni, és ha már megállt, akkor szemügyre
veszi a református parókiának gyümölcsösében az idei dús almatermésből ívbe
hajló ágakat, s egy-két baráti szóra kopogtatás nélkül nyit be a virággal borított
verandába. E sorok írója megteheti, mert Pásztori Tibor Endre református lelkész
és a tiszteletes asszony még abból a világból jó ismerősei, amikor az általa vezetett
sepsiszentgyörgyi színház – ma Tamási Áron Színház - minden előadását elhozták
ebbe a nagyközségbe. A függöny legördülése után mindig ugyanebbe az épületbe
vonult át az egész trupp, ahol a szíves vendéglátás közben az is elhangozhatott,
amit a színpadon csak sejtésekkel vagy metaforikus áttételekkel, „madárnyelven”
lehetett elmondani. Az itt kialakított vélemény aztán továbbgyürűzött a gyülekezet
tagjai között és így egy sajátos kommunikációs rendszer alakult ki és működött a
hatóságok bosszúságára. Szent István Napja után vagyunk. Augusztus végén már
Háromszéken is tarlóba fúj a szél, ezuttal éppen budapesti, illetve debreceni
vendégekkel rohanunk végig a Kárpátok ívének belső hajlatánál, aznapi
programunkban nem is szerepelt ez a zabolai megálló, de ha már az a kapu utunkat
állta, befordulunk a Pásztori Tibor tiszteletes úr domíniumára, ahonnét jól tudom,
egykönnyen nem lészen távozásunk. Vendéglátónk most sem marasztaló

közhelyekkel szegez a kényelmes verandai székekhez, hanem humorában
megmártott történetekkel. A monumentális székely kapu kapcsán már mondja,
hogy ezt a szomszédos gelencei Both testvérek faragták, ugyanazok, akik a
lengyelhoni Ószandec számára, illetve Szent Kinga emlékére alkottak hatalmas
székely kaput, a helyszínre szállították és néhány évvel ezelőtt az avató ünnepségen
II. János Pál pápa is megcsodálta és megáldotta.
„Csodálatos műveltségemet álmatlanságomnak köszönhetem” - Szerb Antal
után, írhatjuk Sylvester Lajosról. És folytathatjuk is azzal, hogy beszélgetésünk fő
témája ettől kezdve a székely kapu. Az, hogy Háromszéken ez a faragott kapu a
hatvankilencedik (az elsőt, az akkor döbbenetest Haszmán Pál és fiai Pál és József
faragták a református parókia elé 1975-ben!) a Kárpátok „Géniuszának” uralgása
óta. A romániai diktatúránál vizonylag puhább politikai környezetben élők számára
szinte elfogadhatatlan, hogy a székely kapu miért volt akkora szálka a hatalom
szemében, erre analógiás magyarországi példákat keresünk, és nehogy azt higgye
valaki, hogy ilyen nincs, - hisz bizonyos körök még ma is üldözik a nemzeti
szimbólumokat. Elegendő, ha a Szent Korona elhelyezése körül keltett hangulatra,
a Magyar Igazolvány fedőlapján található stilizált koronaábrázolásra gondolunk, s
menten láthatjuk, hogy bizonyos magyarországi politikai áramlatok egy húron
pendülnek a román nacionálkommunista hangadókkal. Pásztori Tibor Endre már a
budapesti Kemény Győzőnek adományozott székely kaput, melyet vitéz Kelemen
Dénes faragott. Székely kapuk látványos erdélyi, majd magyarországi térhódítását –
Háromszékről már Írországba is rendeltek székely kaput -, szóval a monumentális
faragott kapuk reneszánszát tulajdonképpen a romániai tiltások, kapurombolások
váltották ki. A Zabolával szomszédos Kovásznán a múlt érában azért távolítattak el
egy székely kaput (Varga József portája!), mert nem volt rá építkezési engedély.
Háromszék déli bejáratánál egy székely kapuval társuló térplasztikai alkotás jelezte
egykor a megyehatárt, és ezt személyesen a diktátor neje romboltatta le, mondván,
hogy az ősi román földön nem csak magyarok élnek...
Csak az álmatlanság tovább űzte Szerbéket, Sylvesteréket... És a székely
kapuk után más szimbólumok felé reptetjük a szót, nyakas debreceni kálvinista
vendégünk kedvéért elevenítem föl a szomszédos kis falu Páva turulmadarának
történetét. A pávaiak egykor híres solymárok voltak, idomított sólymokkal adóztak
a magyar királyoknak. Erdély fejedelmei török szultánoknak is pávai madarakkal
kedveskedtek. Trianon után, mikor Tamási Áron szavaival szólva, bennünket a
románok először kézhez vettek, az új honfoglalók első cselekedeinek egyike volt a
magyar vonatkozású emlékjelek, főleg a turulmadaras emlékművek eltüntetése. A
pávaiak is, akárcsak Székelyföld majdnem valamennyi települése a ’89-es romániai
fordulat után elsőként az elpusztított emlékműveket állították vissza. Ezekben az
években nagy keletjük volt a bronz sólymoknak. Az erdélyiek magyarok annyira
az emlékművek lényegi elemének tartották, hogy e nélkül el sem lehetett képzelni

emlékmű avatást. Magam is megjártam, - mondja tovább – mikor Sepsibükszádon
már majdnem erőszakoskodtam, hogy minél hamarább avassák és szenteltessék föl
a világháborús emlékművet, a falusiak azt mondták: ez nem lehetséges kérem mert
még most öntik rá a solymot”. Pásztori tiszteletes úrtól tudom, amikor Zaboláról
átvonult Pávára sólyommadaras emlékművet avatni a községi előljáróság, jelesen a
református lelkész, a római katolikus plébános, az iskola igazgató és a polgármester
március 15-én a jelen levő Németh Zsolt magyar államtitkár díszvendéget Juhász
Zoltán tiszteletes úr így üdvözölte: „köszöntjük Fidesz Zsolt urat...” Meg aztán az
is igaz, mikor az említettek eltávoztak Zaboláról, mondták: „elment Zabola esze!”
Itt van a harmadik szimólumkategória, a zászlók. A zászlókért sokszor
meggyült sokak baja a román nacionálkommunista kurzus idején, amelynek
fenntartói között mindig ott tüsténkedtek/tüsténkednek a renegát magyarok is.
A parókia verandáján nagyokat nevettünk az első szabad március tizenötödike
sepsiszentgyörgyi megünneplésén, amikor is bukaresti helikopteres küldöttség –
politikai kommandósok – szálltak ki, és akkori fennforgolódó RMDSZ-vezetőként
engem akartak hol meggyőzni, hol megfenyíteni azért, hogy nagy tömeggyűlést
hívtunk össze. Mikor viágossá vált, hogy a kivonulást nem tudják megakadályozni,
arra kértek, hogy ne legyenek zászlók. Mondtam, hogy nem áll módomban ezt
megakadályozni, mert ha megpróbálnám rávenni az embereket, hogy felejtsék
otthon a zászlókat, annál többet készíttetnének, hiszen azokban a napokban
minden magyar a zászló és kokárdakészítésekkel foglalatoskodott. Ne féljenek –
mondtam - mert a mi elképzelésünk szerint a kisstadion tribünjén csak két zászló
lesz: egy magyar és egy román. Egyébként nyolc méter hosszúakra szabták. Most
varrják ezeket a sepsiszentgyörgyi textilműveknél. „És ki lesznek feszítve. Nem
lobognak. Mert úgy veszem észre, hogy a bukarestiek a lobogó zászlótól félnek.
Ha én most megparancsolom, hogy ne legyen magyar zászló, holnap lobogóerdő
fogadja önöket.” Elnevették magukat, s ettől a pillanattól kezdve, hogy úgy
mondjam, „törvényesült” a zászlós kivonulás. Marosvásárhelyen bírságolnak ugyan
még némely magyar rendezvényen a zászlózás miatt, de valljuk be, a románság is
hozzá tudott szokni a magyar zászlókhoz. És még szerencsésnek is mondhatnánk
magunkat, hogy az anyaországi túlbuzgóság – a szomszédos népek érzékenységére
rendkívüli tekintettel lévők – nem próbálják betiltani a magyar zászlólobogtatást
Romániában.
Most várom, hogy Pásztori tiszteletes úr elő tud-e hozakodni valami zabolai
zászlóhistóriával, - mert neki minden mások által előadott történetre van tromfja.
Jól sejtettem! A zabolai református templom csodálatosan szép festett kazettás
mennyezete alatt mutatja a felszentelt templomzászlót és kérdezi, hogy emlékezem-
e? – Nem. Nem emlélszem. Mondja, hogy a római katolikusokkal együtt vonulunk
fel virágvasárnapon, vagy éppen a Mikó-kastély védelmében, hogy ne legyen az
katonatisztek kaszárnyája s mindannyiszor „szent irigységgel”(ez nem kívánság!

) tekintek a szép zászlós felvonulásukra. Mire én azt mondtam, hogy utazzanak fel
Kézdivásárhelyre, az Incze László vezette múzeumban van céhzászló elegendő és
kérjenek kölcsön néhányat. Az ötlet újabb, nagyszerűbb ötletet szűlt! És Zabolán
hosszú történelmi hallgatás után elkészült az első erdélyi református zászló: „Isten
Bárányával!” Aztán így több, egyre több készült egész Erdélyben. Ezek után már
én is emlékeztem az akkori történetre. De én komolyan gondoltam a céhzászlókra,
hiszen történelmi tény, hogy a szabadságharc idején a céhek, az akkor alakuló
honvédcsapatok saját zászlójukkal vonultak ki csapatzászlókat, céhzászlókat
vittek magukkal a leghevesebb csatákba, a gyilkos rohamokba is... Pásztori
tiszteletes úrék viszont úgy értelmezték, hogy én megszégyenítésükre emlegettem
a céhzászlókat, s rögvest elkészíttették azt a zászlót, amelyet meg is áldottak, fel
is szenteltek, és a zabolai festett kazettás mennyezet alatt ma is igen megbecsült
helyen tartanak.
Most a zabolai templom festett kazettás mennyezete alatt értem meg, illetve
érzékelem, hogy ezek a virágindás díszítmények nem csak rajzok... többek ennél.
Az alatta imádkozók kiterített ízlés és gondolatvilága, hite rajzolódik fel azóta is a
mennyzetre s kapatja a tekintetet a hit emelkedettsége és magasságai felé.
Még csak azt nem értem, hogy a magát anyaországként megnevező maradék
Magyarországon miért szúrja sokak szemét a felvonulásokon a lobogó, hisz már
bennünket, erdélyieket sem neveznek a normális román emberek sem irredentának,
sem fasisztának, ha meg-meg lobogtatjuk a magyar zászlókat.
Mess of pottage - székely kapuk, turulmadarak, zászlók...

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

EPOLETT

MAGYAR TIMPANON

MENE TEKEL