SZIPORKA

Lemoshatatlan a sérelem a sziporka okozta szégyenfolt a mi ihletforrás teremtette emberszép megvalósításainkról - még akkor is, ha szellemes ötletével megnevettet, csillogóan szerepel, akár civilizációs médiaetika keretben, ékszerbe foglalt kristályban, szexepiles csábításban.
Legközelebb álló különös igazság (a „becsület napján” - mert ez nemcsak a halott hősöké!): a legszebb muskátlik mindig a legszegényebb házak abakaiban nyílnak. De a tüzes testnek sustorgással szétugráló szikrácskái, és a felbolygatott tüzes hamu pernye bántja a muskátli szerénységet. Emberi dolgokra figyelmeztet Rabindranath Tagore is – „apró-cseprő dolgaimat szeretteimnek adományozom, a nagyok mindenkié.” Ezért nem leszek kiszolgáltatottja a bűnügyi bohozattal azonos csúsztatásnak, hogy bárki is a közügyet támogató szép megvalósításaimat titkon ügyeskedve a más dicsőségébe csempéssze. Emiatt percekig tartó csöndes agóniába merevedtem, majd éjszakai vádli görcs szorongatott, míg az Ígéből vett bátorsággal „Amit sötétben mondok nektek, mondjátok el a viágosban, és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkről” (Mt. 10:26) - a kiigazítást most, itt megteszem.
„Új utak keresése mellett, régiek iránti tisztelet és megbecsülés az, ami mind a tudományban, mind a művészetben a fejlődés legnagyobb biztosítéka” – csengett szívemben, Zabola községben (Háromszék vármegye) 1970. július hó elsejétől végzett lelkészi szolgálatomban. Döntően - jó idejében! - meghatározott a tudat, hogy mi a különbség a lényeges és lényegtelen dolog között, mi az igazmondás ára, és minden helyzetben felismerni a naptári (történelmi!) napot.Látható és láthatatlan tájakat bevilágító sietséggel igyekeztem a jó cselekvésére. Sok mindenről kellett valamit tudni; egy dologról minél többet, hogy a békesség a lélek egyik legnagyobb kincse. Hiába van mindened, ha békességed nincsen. Pusztító féreg rágta lelkét a kifosztott zabolai népnek. A II.világháburúban a kisebb harangot lőszergyártásra elvitték és áldott emlékezetű Fikker Ferenc lelkész elődöm többszöri próbálkozása dacára sem tudta hazahozni. Ügyködés, közbenjárás, sok-sok imádság után 1971.
október 10-én a harang Biatorbágyról visszatért. Ott is sírtak, itt is könnyeztek, a magyarokkal együtt románok. Akkor még egybecsengtek harangok, harangsorsok.
Albert Einstein pedig így ír: „Mindent le kell egyszerűsíteni, amennyire csak lehet, - de nem jobban.”
Csaknem mindig megbocsátjuk azt, ami sikerrel végződik. Mert, hogy 1975. augusztus 24-én Zabolán a község központjában kapuállítás, monumentális székely kapuállítás volt; arányaival, méreteivel lenyügöző és fenséges mondanivalójával korszakalkotó. A székely nemzeti hitvallást magán viselő jelrendszert és a jó, szent és igaz megóvásra kitárulni, de a védelemre becsukódni is tudó tágas karokat, az égi békét hirdető galambduccal, a kapu -faragók és -állítok névjegyzékét őrző réztáblával én álmodtam meg. És csak akkor pattant közösségi ötletté, mint Pallasz Aténé a Zeusz fejéből, amikor a presbiterekkel (egyházközségi vezető tanácsosok) vívott harcban a „vas-kapu vagy székely kapu?” napirendi pont a gyűlések hosszú során addig szerepelt (na, meddig?), amig a székely győzedelmeskedett! A megyei
rendészeti (szisztematizáló) hivataltól írásos engedélyt kértem az épitmény pontos elhelyezésére. ( Az ó-romániai Busnel mérnök népi-kapura adta, én pedig székely kapura kaptam az engedélyt – és már akkor észrevettem, hogy székely vagyok!)
Mert az ünnepséget követően óriási támadásba leldült a hatalom. Minden hét keddi napján Sepsiszentgyörgyön le kellett írnom zárthelyi dolgozatban, hogyan is épült a zabolai székely kapu. Ami ott és akkor történt, az még nem tartozik a nyilvánosság
elé. Az bizonyos, hogy a szép és Háromszéken az ősiség fájdalmából újjászületett
kinőtt első kaput le kellet volna bontani – ha nincsen a figyelmetlenségből kiállított
engedély.
Így lett az álmodozásomból közös álom, - életünk egyik szerelme!

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

EPOLETT

MENE TEKEL

MAGYAR TIMPANON