VAKTÁBAN


Lezárt szemei, szorosan összecsukott ajkai gondolatokat ébresztettek
bennem – ott álltam húgocskám ravatala mellett és sokáig néztem drága arcát...
Láttam: ezek a szemek, mikor még fel tudtak nyílni, kutatták az élet, az Íge
mélységeit. Összecsukott ajkai hányszor nyíltak meg beszélgetésre Azzal, Kinek
átadta lelkét örök életre. Fájdalom helytt valami csodálatos öröm fogott el arra a
gondolatra, hogy rövid életében nem élt át hiábavaló napokat. Ide-oda járása nem
történt vaktában. Mihelyt eszmélni tudott, átadta magát Jézusnak s mindig áldott
hűséggel járt Mestere nyomában. Mikor pedig tizenöt éves korába jött a kínos,
szenvedésekkel teljes idő, - 7 nehéz hónap – szép, komoly szemeit reám emelve
így szólt: „Ha áldás fakad belőle, szívesen szenvedek akármennyit.” Íme, e drága
hős hogyan ítélte meg a világban levő sok hiábavalóságot...
Ugyan: „Kicsoda megy fel az Úr hegyére? És kicsoda áll meg az ő szent
helyén...aki nem adja lelkét hiábavalóságokra.” (Zsolt. 24:3-4.) Milyen komoly
szavak ezek! Az ember rendelkezik a maga lelkével, oda adja, ahova akarja. Isten a
saját kezedbe tette le a rendelkezési jogot, választhatsz. Odaadhatod lelkedet az Ő
szerető kezébe örök életre, vagy pedig odadhatod hiábalalóságra, elmerülve az élet
örömeiben, vagy gondjaiban. De ha ezt teszed, akkor ne számíts arra, hogy valaha is

feljuthatsz az Úr hegyére. Az Úr hegye a bárhol elérhető Lélek magaslata, ahol tiszta a levegő,
tiszta a látás: felnyílnak szemek, ajkak, szívek. Tudnunk kell, hogy minden hiábalalóságnak a
vége kárhozat, - a maga büntető ítéletével. Ha pedig azok közé tartozol, akikben Isten Ígéje
visszhangra talál s lelked megmozdul egy-egy ilyen íráska elolvasásánál, ne halogasd a drága
időt, engedd elindulni szegény lelkedet az egyedüli érték, Isten felé, hogy Ő kiemelhesse a
hiábavalóságok hiábavalóságából...

Csodával ma is határos a „Magyarország egyik legszebb fekvésű települése
a látványos táj és természeti adottságokban bővelkedő község a Balatonba nyúló
Tihanyi-félsziget. Ez a híres, még ma is meglévő nevezetessége a helynek a tihanyi
visszhang vagy echo, amely a tihanyi apátság és a Visszhang-domb között még
akkor keletkezett, amikor az épületek a hang szabad oda-vissza terjedését nem
gátolták. Tiszta, csendes időben még most is megfigyelhető, - különösen télen.
Tihany nevének eredete a szláv csend ”tiho” szóban keresendő.” (Tihany-szócikk)
Iskolapéldája igazán akkor lenne minden visszhangnak, - és még az
elvesztéssel fenyegetett „tihanyi-echo”-t is messze kárpótolná, - ha az oda-vissza
tuljdonságát feltünő szemléletességgel csodakét átadná a világon élő magyaroknak,
hogy a kétségbeesés hangját a szeretet, megbocsátás, békesség, tiszta égi szavát
visszhangozná.
A vakon, a nem látva vagy az éppen úgy tevő, mintha nem látna: vaktában
jár a világban. Vaktában neki megy fajtájának, és önmagának. A trópusokon kóros
idegrohamában őrjöngve rohangászó, öldöklő ámokfutók itt élnek közöttünk és az

elvakult féktelenkedők szeszélyének vagyunk kitéve. „Gondolomra” lövöldöz, és a
sorsszerűség áldozatává lehetünk: személyek, közösségek, társadalmak. Ott vannak
a várótermekben, röptereken, földalattiakban, és magas társadalmi poziciókban. Ma
irányítanak iskolát, egyházat, politikumot, nemzetet...
Az ilyen képeztetésű határozók igékből „szoktak” származni, mint jártában
vagy keltében. Azt vélhetnénk, hogy hajdan létezett vak vagy „vakik” íge, vagy
pedig merő önkényes hangvéltozattal vakjában helyett jött szokásba a „vaktában”,
melyet így is ejtenek túl a Dunán „vaktyában”.
Azt hiszem, valamit mi is eltaláltunk – nem is éppen vaktában.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

EPOLETT

MAGYAR TIMPANON

MENE TEKEL