A szegek helyei

                 Lassanként, de nem fájdalommentesen 70. esztendő telt el az égbekiáltó történelmi magyar tömegmészárlás óta. Az 1944-ben kivégzett 13 ártatlan áldozatról az idén is valószínű megemlékeznek Erdélyben az erdővidéki Szárazajtán.
                Úgy történt akkor, hogy a román Maniu-gárdisták az iszonyatos év szeptember elején a, borzadály havában, a falu közelében tartózkodó német csapatok, felvették a harcot a bevonuló román és szovjet csapatok ellen, és több román katona is elesett. Majd a  felelősséget a lakosságára hárították. Ezt torolták meg a németek kivonulása után a faluba érkező román szabadcsapatok. 1944. szeptember 26-án, - miután két embert már hajnalban, saját otthonukban agyonlőttek – a falu 16 és 60 esztendő közötti magyar lakóit az iskola udvarára terelték, ahol egy előzetesen összeállított lista alapján kezdődött el a mészárlás. További hét embert végeztek ki a tömeg előtt, kettőt pedig, a 21 éves Nagy Sándort és testvérét, a 25 éves Nagy Andrást baltával lefejezték. A 45 éves Nagy D.József tíz lövés után is életben maradt, ő később hunyt el, míg a 38 éves Tamás Lászlóval az összegyűltek közé leadott sortűz végzett.
                 Csak 1990-ben lehetett első alkalommal megemlékezni a vérengzésről, - ugyanakkor tartották – 46 év után ! – az elhunytakat megillető egyházi temetési szertartást is.- Írja Böjte Ferenc író a Székely Hírmondó tudosítójában azzal kiegészítéssel, hogy   szeptember  26- án
vasárnap, a délelőtti istentisztelet után a falu központjában található emlékműhöz vonulnak, ahol felevenítik a szörnyű nap eseményeit, és elhelyezik a kegyelet koszorúit.
                  Itt olvassuk el a Szárazajta vértanu lakosai levelét, melyet az ott élők 1946.november 13-án írtak., így  Nagy G.István, Nagy D.József, Elekes Lajosné,   özv.Szép Béláné,  Gece Béláné,  Németh Gyuláné, özv.Málnsi Józsefné, Nagy Lina, Tamás Lászlóné,  Szabó Benjaminné, Fábián Sándorné: „Mi, kiknek hozzátartozóit a Maniu gyilkos gárdái 1944. szeptember 26-án a legembertelenebb módon megkínozták és kegyetlenűl lefejezték, csak azért mert magyarok voltak., FELHÍVUNK minden becsületes magyar embert, hogy őrizkedjen az emberi mivoltból  kivetközött gyilkosoktól, akik életünket és családunkat szerencsétlenné tették.  Maniu és pártja  Szárazajtán  bebizonyították, engesztelhetetlen ellenségei népünknek. Innen,  Szárazajtáról, tudja meg az egész ország magyarsága,  hogy  az  ártatlanul  lemészárolt  testvéreink   átka  száll minden olyan magyarra, aki ezek után még Maniu cinkosaira szavaz.  Még a csontjaikat is ki fogja vetni a szabad székely föld magából, ha maradék népünket is a bárdos hóhérok kezére akarját juttatni. Mi a Magyar Népi Szövetségre szavazunk, amely megmentett a gyilkosoktól és oda hatott, hogy a bűnösök elvegyék méltó büntetésüket.” Nem tartozom a reményvesztett lelkek közé, és mindig vallottam, hogy sem a szellemet, sem a szellem alaktalan talaját: magát a népet, semmiféle népet nem lehet kiirtani.Most azonban (...) bevallhatjuk: van egy mód, amely biztos a szellem és a nép kiirtására: ha ugyanis mi magunk közrejátszunk ebben. – fogalmazta meg a ma is érvényes üzenetét Tamási Áron.
                A politika, - a mai politikát is ideértve! – nem a lehetőségek művészete. Rubik Ernő üzenete is szól a Székelyföld népének :”Nem érzem eldöntendő kérdésnek azt, hogy melyik országban éljek. Ez a probléma születésemkor eldőlt. És most, hogy a fél világot bejártam, csak azt mondhatom, sehol másutt nem szeretnék élni. Utazni, tapasztalni, élményt szerezni, azt igen. De élni nem.” Ezért ragaszkodunk ehhez a földhöz, a hazához mely valójában nagyon sokszor nem más mint a választás kényszere: a végzetes és a kellemetlen között. „Európának egységes kontinenssé kell válnia, a múlt olyan előítéleteit, valamint területi és vallási konfliktusait pedig, amelyek a történelem folyamán annyi emberéletet értelmetlenűl kioltott, egyszer s mindenkorra meg kell végre szüntetni.” (Sir George Solti) „Egy-egy népet a közös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője egyesít. Magyar az, kinek nyelve és esze magyarul forog.” (Illyés Gyula)
                Az édasapának könnyelmű és bűnös életvitelű fia nagy gondot, fájdalmat, nagy szomorúságot okozott. Valahányszor a fiú valami bűnt követett el,  - az  édesapa  mindig  egy-egy  szeget vert  az ajtófélfába. Idők  múltán  az ifjú megtért és szakított korábbi életmódjával. Ekkor az apa a szegeket sorban kihúzta az ajtófélfából, végül odahívta  a fiát és  így szólt: „Lásd fiam, hála Istennek, a szegek már mind kinn vannak.”
               A  fiú azonban sírva fakadt  és  így kiáltott fel: „Igen atyám, a szegek, a szegek kinn vannak, de a helyei ottmaradtak!”
               A kereszten Jézust nem a szegek, hanem a szeretet tartotta. A valamikori fájdalom  „szegekhelye „ pedig  mindenkori figyelmeztetés.




Tibor Endre Pásztori

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

EPOLETT

MAGYAR TIMPANON

Hangösvény suttogás