MAGYAR TIMPANON


 Legyen ott a virtuális Kárpát-medencei iskola bejáratát díszítő 

homlokzaton a ballagó diáktarisznya. Johannes Amos Comenius óta az 

iskola etikai szabályozása sok esetben a közép-európai térség ( gazdasági, 

politikai és kulturális ) balkanizálódásának polgárjogi függvénye volt, 

amiért kreativ színvonala veszélyeztette a közbizalmat, és fenyegette az 

emberi méltóságot.

 Látni kényszerülünk a „periojkosz” ( körüllakók ) alapkutatásából 

is, - történelmi helyzetünk felmérésével: amint a tudás, mint érv véget ér, 

a kemény életmód jön, amit a rend és fegyelem gyakorlásával az egyenes 

jellem formálása érdekében eszközként érvényesítünk: HA kell „spártai” 

jelzővel illetünk. Mert a spártaiak beszédben való rövidségükről, egyben 

őnmérsékletükről is ismeretesek. Történt, hogy Fülöp macedon király – 

Nagy Sándor atyja – egyszer azt írta nekik: Ha Spártába megyek, tűzzel-
vassal pusztítok el mindent. Egyetlen szóval válaszoltak a spártaiak erre 

az üzenetre: „Ha!” A rendszerváltás utáni iskolarendszer is adós maradt a 

jogszerű, tisztességes és igaz belső szerkezeti jogorvoslattal, és hogy az új 

Európában egyetlen közösségnek, különösen a jövőt biztosító iskolának 

se kelljen tartania az üldözéstől, hátrányos megkülönböztetéstől. Félelem 

és szorongás nélkül kell élnie és működnie, mint a többségi, államalkotó 

nemzeti intézményeinek.

 Ugyanakkor az általános érvényű oktatás mellett az egyre duzzadó 

diáktarisznyába a Kárpát-medencei magyarság önazonosságjegyeinek, 

mint a magyarságtudomány sajátos megjelenítőinek, zenéjének, írásának, 

nyelvének, népi hagyományainak és hitének kell helyet találniuk.

 Családi örökséget is hordoz magában az iskola. Tartozéka, egyben 

hordozója és velejárója ennek a közösségnek. Nemcsak a gyermek, tanuló 

de az oktatást, nevelést végző pedagógus, professzor is a család, a nemzet 

családjának tagja. Ebben a közösségben a gyermek nem lehet kicsinyített 

felnőtt vagy törpített óriás! A körülmények kedvező alakulásába vetett 

hit mondatja ki velem, hogy a nevelő olyan, mint a szülő, hogy a 

pedagógus „más”, és az igazi, az „csodamás”. Ha pedig nincs ilyen 

kifejezés, akkor mától kezdve lennie kell: mert a rendkívüliségével 

felemeli tekintetemet, szívemet, lelkemet: ritkaságával pótolja a 

lelkemben tátongó mélységet: ámulatba ejtő egyéniségével fölemel, utat 

és hidat készít...

 Íme a timpanon titka! Mert az óvónő és a nagyszerű professzor. – 

ha tudja, ha nem – szent dolgokat művel, az Isten megnyújtott keze. 

Nem éppen a teremtői, de az alkotói csoda folytatódik benne. Csak 

ezeknek a szép, döntően fontos kérdéseknek az ismerete, alapos elemzése 

találtatja meg a kiutat a térség nemzeti iskoláinak.

 Mekkora gyönyörűség látni a különböző vidék, tájegység tanuló 

és tanító világának találkozóit, hogyan tudnak örvendezni egymásnak... 

Most, Románia alkotmánybírósága határozott úgy, hogy ezentúl a szülők 

kell kérjék, hogy iskolás gyermekük járhasson vallásórára, míg korábba 

éppen fordítva történt: igénylést kellett benyújtani, ha valaki nem akarta, 

hogy gyermeke hitoktatásban részesüljön. Minden kétséget kizárva azok, 

akiknek „fejében” az ötlet megszületett nem arra gondolt, hogy kevés 

olyan gyermek lesz, aki nem fog vallásórára járni; a szülők többsége 

fonosnak tartja a hitoktatást. „Íme, ti rosszat terveztetek, de Isten jóra 

fordította! azt.”

 Kire számíthatnak?

 „Holnap már minden a mienk lesz, hogyha akarunk, ha merünk!” 

- Drága tanárok, hát akarjatok!

- Szülők, gyermekek, merjetek! 

 Pásztori Tibor Endre

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

EPOLETT

MENE TEKEL